Barátnőmtől kaptam tavaly karácsonyra egy szép ékszeres dobozt. Indonéziában gyárthatták vagy valamilyen hasonló helyen, fából készült, fonott betétekkel, szép veretes zárral. Ott állt a fésülködőasztalon tele hajcsatokkal, amelyeket leginkább a lányok használnak fürdéskor, hogy feltűzzem vele a hajukat. Igen ám, de ahogy az lenni szokott az ilyen dobozokkal, rövidesen nem csupán a csatoknak adott otthont, hanem mindenféle lim-lom, apróság is elkezdett gyűlni benne. Eleinte csak hajgumik, hajpántok, aztán kinder tojás figurák, ceruzák, radírok, csoki papírok, amíg azt nem mondtam, hogy elég, ne tovább! Letelepedtem a fürdőszoba padlójára, kiborítottam az egész hóbelevancot és nagy meglepetésemre nem csak műanyag csatok és minden egyéb előbb felsorolt kacat borult  padlóra, de egy takaros kupac finom por is. Hogy kerül ennyi por egy csukott ládába? – merült fel a kérdés, de aztán nem sokat gondolkodtam tovább, szétválogattam a holmikat, csakis a csatokat tettem vissza a ládikóba, a többit a maga helyére, ahogy kell. Eltelt néhány hét és megint úgy esett, hogy bele kellett túrnom a ládikóba, hogy két azonos színű csatot találjak, és ismét tekintélyes mennyiségű porra akadtam. Na, ennek fele sem tréfa, ideje utánajárni a por eredetének. Vagy családtagjaim egyike kezdett titokban kábítószerezni és lazán a műanyag csatok alatt talált legbiztosabb rejtekhelyet az anyagnak, vagy más oka van ennek. Megint kiürítettem a ládikát, zseblámpával belevilágítottam és azonnal ráakadtam a titok nyitjára. A belsejében mikroszkopikus, ugyanakkor határozottan körvonalazott, girbe-gurba szújáratokra bukkantam! Nem mintha bármi bajom lenne a szújáratokkal, sőt a régi fenyő bútorokon kifejezetten szeretem őket, olyan ódonná és kedvessé teszik a felületet, no de azok nem élő, használatban lévő alagutak, kérem szépen! Passzívak, a múlt lenyomatai, akárcsak a mészkőben a fosszíliák. Ezek azonban nagyon is élénkek voltak, hogy egy vagy több indonéz szú tanyázott bennük, azt nem tudtam megállapítani. A távoli percegésre mindenesetre magyarázatot kaptam, amit néha esténként hallottam, és amiről azt képzeltem, hogy pusztán a képzeletem játéka. Na már most egy élő szú (vagy kettő) az nem játék, tekintettel arra, hogy az összes bútorunk fából készült! Mire feleszmélünk berendezés helyett méretes fűrészpor halmokat bámulhatunk, úgy hogy tudtam, valamit azonnal tennem kell. Az ékszeres ládikát légmentesen több réteg szemetes zacskóba zártam és kipateroltam a kertbe az ajtó elé. Most mi legyen vele? Megmenthetem vajon? A következő utam a legközelebbi festékboltba vezetett, ahol vegyszert kerestem, pontosabban szúölőt. Nem tudtak ilyesmit adni, de addigra már el is ment a kedvem a vérengzéstől. Tudjátok mit? Egye fene, legyen tiétek a láda! Jó étvágyat! És kedves barátném szívből jövő ajándékát kecses mozdulattal kihajítottam a kukába. Azóta ki tudja merre jár…