Persze a szőke paróka tökéletesen elég, hogy senki, még a legjobb barátai se ismerjenek rá. Ráadásul a csaj valójában (úgy értem filmen kívül) is énekesnő és Fanni lányom odavan érte. Na hát így történt, hogy amikor elkezdtük szervezni a buliját, akkor Hanna Montana partit szeretett volna…
Természetesen csakis csajos buli kerülhetett szóba (a 11 éves fiúk valamiért, egyelőre, nem gerjednek Hannára) és mivel más időpontot nem sikerült találni, péntek délutánra, suli utánra időzítettük. Hogy mitől lett Montaná-s? Hát túlzott színpadi elemekre, díszletekre nem volt módom, de azért egy járóbabát beöltöztettünk Hannának. Szőke parókát, napszemüveget, fekete flitteres sapkát, ruhának egy saját magát ábrázoló Fanni-pólót kapott, a kezébe mikrofont és odaültettük a nappali központi helyére, a sokfiókos komód tetejére. Mellé támasztottunk egy játékgitárt, a lámpákról színes pörgettyűket lógattunk le, Fanni szeretett volna cd-ket is felaggatni, de arra végül már nem volt időm. Szóval kb. ennyi, na meg lufik, nagy mennyiségben mindenütt. A körítés megvolt tehát, zenét, illetve karaoke meg Hanna Montana dvd-ket Fanni kezelte. Most már csak az elemózsiáról kellett gondoskodni.
Korábbi zsúrokon általában virsliztünk, mert az nagy valósínűséggel mindenki megeszi. Főleg a mini változat jött be, így nem volt annyi maradék, az ujjpercnyi virslikbe pedig kis kardokat vagy zászlókat tűztem, az mindig nagy élvezet az apróságok körében. A fiam bulijain – kamaszgyomrokhoz igazodva – inkább jókora pizzákat sütöttünk, hogy jól lakjanak szegény párák. A szendvicsek nálunk valahogy nem jöttek be, mindig megmaradt a legtöbb, pedig igazán pakoltam rájuk minden földi jót, csakhogy gondolom unalmasnak találták az uzsonnák, tízóraik után. Idén viszont nagyon eltaláltam, hogy mit szeretnek a tini-lányok buli közben eszegetni: mini-pizzát! Egy-egy sonkás vagy szalámis pizza nem volt nagyobb a tenyeremnél, sütöttem belőlük jó sokat, nagyon édesen néztek ki. Mindenki éppen annyit ehetett, amennyire éhes volt, amit a nagyobb pizza-szeletekkel nem lehet így belőni, hiszen olyankor mindig sok megmaradt és dobhattam a kukába. Most a tányérokat szépen üresen szedtem össze, a lányok faltak és elégedettnek tűntek. Ezt tehát – úgy döntöttem – bevezetjük máskorra is.
A torta persze csakis csoki lehetett, én ki nem állhatom, de a gyerekeknél ez a tuti befutó. Kísérleteztem már sok mindennel, aztán feladtam. Jó, jó, de ez a csoki torta nem akármilyen volt! Barátnőmnek cukrászüzeme van, na meg két gyereke, úgy hogy amikor közöltem, hogy Hanna Montaná-s gitártortára lenne szükségem, a szempillája sem rezdült. Csak kölcsönkérte a gitárunkat – persze titokban, hogy Fanni meg ne neszelje a dolgot – mintát vettek róla a cukrászok. Amikor megkaptam a tortát, leesett az állam: egy az egyben lemásolták a játékot. Lila és kék marcipánnal volt bevonva, még a billentyűk mintája is megegyezett az eredetivel, csokival írott virágokat rajzoltak rá és persze ott díszelgett a Hanna Montana felirat is rajta. Ráadásul nem csak gyönyörű, de finom is volt, a nagy részét be is pakolták egy ültő helyükben a csajok.
Kincskeresős, tréfás vetélkedő, táncverseny, filmnézés pattogatott kukoricával – egyszóval jó sok minden belefért még a péntek délutánba. Hogy én nem unatkoztam, az egyszer biztos, remélem a lányok sem.