Akinek kertje, vagy legalább terasza van, az hétvégéjének egy részét egészen biztosan a háza körül tölti - szépítgetvén a természetnek ama szeletét, ami neki jutott, lett légyen az egy hatalmas birtok vagy éppen csak egy virágláda…
Mi sem teszünk másképp mostanában, ha időnk engedi, muszáj egy kis ezt-azt elkövetni, hogy házunk tája ne egy elvadult sztyeppéhez hasonlítson. A fűnyírás a férjem reszortja, nem mintha férfimunkának tartanám, vagy derogálna magam előtt toligatni a fűnyírót, dehogy! Csak éppen az élet azt mutatja, sokkal jobban járunk – mind idegileg, mind anyagilag – ha nagylelkűen ráhagyom ezt a melót. Bár szó ami szó, azért olykor megvisel lelkileg a tény, hogy az én férjem egész álló nap nyírja azt, ami nekem maximum másfél órámba kerülne. Persze ő alapos, precíz, minden fűszálra odafigyel, meg kell hagyni, hogy nem csapja össze a munkát. Csak éppen kivonul reggel teljes harci díszben, és sötétedéskor esik be a szobába, és még ilyenkor sem tuti, hogy végzett mindennel. Hát én éppen az ellenkezője vagyok. Nem szeretek pepecselni, megfogom a dolog végét, oszt hajrá! Nekiesem, és túl akarok lenni rajta. Se nem látok, se nem hallok addig, amíg be nem fejezem. És fűnyírásnál éppen ez a baj…

Ugyanis ez a gőzhengeres hozzáállás egészen addig működik, amíg el nem érsz a szélekhez. A kerítés mellett ugyanis – bár remekül lenyírja a gép ott is, még ha a beton kicsit  el is veszi a kés élét – kiszámíthatatlan veszélyek leselkednek a gyanútlan fűnyíróra. Ott bújnak meg ugyanis diszkréten és szinte észrevehetetlenül az automata öntözőrendszer szórófejei. Ezek valahogy úgy vannak kitalálva, hogy bár a földbe húzódnak vissza, amikor éppen nincsenek használatban és tényleg láthatatlanok, de valahogy éppen elég magasak mégis ahhoz, hogy leborotválja őket az ember, ha nem tudja, hol keresse őket. Egy ilyen öntözőfej pedig elég drága jószág, nem beszélve arról, hogy a világ végén, egyetlen üzletben kapható, mert a kertész éppen egy speciális márkát szerelt be hozzánk. Természetesen teljes lendülettel lefejeztem az egyik legnagyobbat tavaly, mert az a szemét fű úgy körbenőtte, hogy egy fűcsomónak tűnt az egész. Párom – becsületére legyen szólva – alig ciccegett. Célozgatott ugyan arra, hogy miért nem hagytam rá a munkát, amikor két-három hét múlva talán lesz egy kis ideje kertészkedni, de alapjában véve a „semmi baj, majd kicserélem”-nél maradtunk és megdicsérte, hogy milyen szép lett a kert. Kábé három hónap múlva újra munkához láttam – mert, hogy ez a fránya gyep folyton folyvást növekszik.  Mondanom sem kell, újabb telitalálat, ismét taroltam. Most persze egy másikat, ami mit sem szépített a dolgon. Nagyon húztam a nyakamat, hogy mi lesz, de ezt is viszonylag csendes reakcióval fogadta. Lehet, hogy rossz volt ez a pedagógiai módszer, mert mindezek után még egyszer megkíséreltem a fűnyírást. Nemhiába. A harmadik szórófej (a legnagyobb) aztán betette a kaput. „Ígérd meg, hogy többet nem nyírsz füvet!”- könyörgött Tibi és szót fogadtam. Elkísértem a messzi-messzi szakboltba, ahol bevásároltunk – egy kisebb vagyonért – tartalék szórófejekből. Miközben válogatott – röpke másfél óra után – megpróbáltam kicsit megsürgetni, mire ő finoman kizavart a boltból. Gondolom ennyi elégtétel kellett a szó nélkül elviselt tömeg-gyilkolászásom után. Nem is óvakodtam többet az üzlet tájára, de a fűnyírót is messzire elkerülöm azóta. Múlt szombaton például már térdig nőtt a fű, és én még mindig nem léptem. Vasárnap lenyírta. Érdemes volt várni és az öntözőrendszerünk is ép. Azazhogy csak volt, mert a nyomás az egyiket szétrepesztette. De ebben – igen tisztelt bíróság - én már igazán ártatlan vagyok.