Mint lakberendező, gyakran tanácsolom ügyfeleimnek, hogy pakolják át a szekrényeket, és csak azt tartsák meg, amit tényleg hordanak. Amit az ember évek óta nem vesz fel, az biztosan nem is hiányzik. Kimondani persze könnyű, megvalósítani annál nehezebb. Rá kellett jönnöm, hogy olyan vagyok, mint az a pap, aki vizet prédikál és közben suttyomban bort iszik. Egész egyszerűen már nem bírtam becsukni a szekrényajtót, a pólóimat, pulóvereimet, nadrágaimat összegyűrve, leírhatatlan állapotban tudtam csak kinyerni onnan, arról nem is beszélve, hogy csak ritkán sikerült megtalálni azt a darabot, amit szerettem volna. Valamit tenni kell, határoztam el, csak azt nem tudtam, hol kezdjem.
Először – rászánva magamat egy komolyabb beruházásra – végigcaplattam a lakásban, hátha találok valahol egy leheletnyi szabad falfelületet, amit még be lehetne építeni. Természetesen – ahogy ezt előre sejtettem - nem találtam. Nem hogy egy új szekrényt, de egy polcot sem lehet beerőltetni már sehová. Mondhatni fullon vagyunk. Az új gardrób ötlete tehát hamvában halt el, maradt az olcsóbb, bár jóval macerásabb lehetőség, a „tessék rendet rakni!”- variáció. Először csak egy sima hajtogatós, szín szerint sorba állítós dologra gondoltam, amit azért rendszeresen egy-két havonta megejtek, de amint szórtam kifelé a ruhákat a polcokról, akkora halom kerekedett a lábamnál, hogy beláttam, mindezt képtelenség újra visszagyömöszölni. Na akkor elszántam magam, hogy mindent, amiben kicsit is bizonytalan vagyok, felpróbálok. És íme, egész szép kis stóc összegyűlt összement, vagy már nem megunt darabokból. És akkor vérszemet kaptam. Volt egy évtized, vagy tán még több is, amikor valamiért csakis fekete holmikat vásároltam. Talán abból indulhattam ki, hogy a fekete slankít, vagy ki tudja, de tény, hogy a fekete-színes ruhák aránya akkoriban kábé 8:2-höz volt. Annyit volt rajtam fekete, hogy egyszer csak teljes szívemből megutáltam. Most egyszerűen képtelen vagyok felvenni, pontosabban csakis akkor, ha valami elegáns, alkalmi ruháról van szó, de különben ki nem állhatom. Kukába, pontosabban zacskóba velük! Összeszedtem a régemben oly nagyon szeretett, de már évek óta a szekrény legmélyébe gyűrt fekete pulcsikat, pólókat, és máris jobbnak tűnt a helyzet, ám az, hogy kényelmesen elférjek a szekrényemben, nos az még mindig fényévekre volt.
Ide valami sokkal drasztikusabb átszervezés, illetve selejtezés kell! Átnéztem hálószobánkból nyíló parányi felnőtt gardróbszobába, ahol gyakorlatilag kizárólag a férjuram zakóit, ingeit, pólóit, pulóvereit, nadrágjait tartjuk, illetve mint örömmel felfedeztem, néhány polcom azért nekem is van. Szinte soha nem teszem be ide a lábamat, annyira nem érzem magaménak, nem véletlen, hogy elfeledkeztem ezekről a cuccokról. Ha pedig elfeledkeztem, akkor nincs is rájuk szükség. Villámgyorsan halálra ítéltem vagy négy polcnyi kinyúlt kardigánt, ősrégi mini szoknyát, melegítőt, macskanadrágot és farmereket, amiket álmomba sem jutna eszembe felvenni. Nem is volt nehéz, hiszen már el is feledkeztem róluk. A helyükre pedig, a másik, gyerek-gardróbból átpakoltam az ágyneműket, ami ott a tároló helyek harmadát elfoglalta. Így aztán jutott nekem ott – a sarokszekrényem közelében – három üres polc, amire kipakolhattam a nadrágokat és szoknyákat, a szekrényben most már elférnek a pólók és a pulcsik, nem gyűrődnek össze-vissza és mindent kényelmesen megtalálok. Hát nem csodás az élet? Hogy a folyosón pöffeszkedő szemeteszsáknyi ruhával mi lesz? Ne izguljatok, biztosan találok majd gazdát nekik.