Nekem, ha nyár, akkor Balaton. El sem tudom képzelni ezt az időszakot máshol, mint Almádiban, ahol pólyás korom óta töltöm a vakációt. Jó, igaz, ehhez az is kellett, hogy a nagyszüleim óriási szerencsémre itt éltek. Így soha nem próbáltam azt, hogy milyen az, amikor egy 30 négyzetméteres nyaralóban szorongtok öten egy álló héten keresztül, mert természetesen azon a héten rossz idő van, amikor kiveszed az éves szabadságodat. Nekem a balatoni nyár nem egész napos strandolást jelent, amit - én bevallom - egy idő után rettentően unok, hanem frissítő nagy úszást délelőtt, tekerés vissza bringával a házba, ahol még a legnagyobb kánikulában is hűvös van, hála az ötven centiméteres kőfalaknak. Aztán délután - ebéd, szieszta után - irány vissza a part.
Mi ilyenkor innen járunk fel Pestre dolgozni, de még mindig megéri az autózgatás, a koncentrált 12-órás munkaprogramok, ha másnap reggel ott úszkálhatok a kacsákkal a Balaton közepén. A házunk meg maga a csoda. No nem azért, mert annyira luxus felszereltségű, vagy divatosan berendezett lenne, sokkal inkább a feeling miatt, amit lehetetlen rekonstruálni új építésű nyaralókban. Állítólag ez volt Almádi második épülete, ami a régi, alapításkori térképeken is rajta van. Az ezernyolcszázas évek második felében építtette nagyapám családja. Óriási belmagasság – amit imádnak a pókok – böhöm vastag falak és tér minden mennyiségben. Itt valahogy mindenkinek jut egy zug, ha elbújna kicsit, megunván az állandó kavalkádot. Mert sürgés-forgás az aztán van itt, mindig találni néhány vendéget – gyereket, felnőttet vegyesen.
Alapjáraton is legalább tízen vagyunk (anyukámmal, nővéremékkel), ha mindenki itt van, plusz egy kutya, egy macska és a ráadás. Komolyan mondom, ilyenkor egy-egy ebéd alkalmával nagyüzemi méretekben főzünk, de én tényleg élvezem. A leköltözés azonban stressz a javából és szinte biztos, hogy a szükséges holmik java része a legnagyobb igyekezet ellenére is otthon marad. A házban a mienk a padlástér. Tizenvalahány évvel ezelőtt újította fel anyukám, a közös előteret fehér csempével burkolva. Szép volt annak idején, ám a fehér fúga mostanra már fekete a kosztól és az egész finom szürke bevonatot kapott, hiába mossuk fel lelkiismeretesen. Nos szezonnyitás alkalmával ennek a padlónak estem neki. Cillit Bang-gel, gumikesztyűvel és körömkefével. Először feláztattam a tömény oldattal a koszt, aztán négykézlábon állva, körömkefével sikáltam addig a fúgát, míg újra fehér nem lett. Nem állítom, hogy hamar elkészült a dolog és azt sem, hogy lazán fel tudtam állni a végén. A derekam úgy megsínylette, hogy másnap inkább csak nyögtem. De megérte. Olyan szép fehér lett újra, mint újkorában a csempe is, a fúga is. Ide aztán cipőben nem engedek fel senkit, ez szinte biztos. Legalábbis, amíg ki nem heverem a nagytakarítási traumát. Mindenesetre akárhányszor felmegyek az emeletre - ahol szinte vakít a padló fehérsége - elégedetten nyugtázom a fejleményeket.