Már akiben van némi hajlam a mazochizmusra, aki imádja a megerőltető, derékfájdító cipekedést, és aki kifejezetten élvezettel nyeli a port, nos annak számára a könyvpakolás valóságos élvezetet jelent. Én sajnos nem tartozom ezen embercsoportba, ám mindezek ellenére időnként rám tör a könyvpakolás. És ez nem azért van, mert betegesen élvezem az önkínzást, szó sincs róla. Egészen pontosan két oka van. Az egyik, hogy egy, két, na jó, három évenként olyan tetemes pormennyiség gyűlik össze a nyitott polcokon tárolt könyveken, hogy egész egyszerűen muszáj megtisztítani őket. Ennek a szokásos rutinja a porszívózás, amit meg is teszünk időnként takarításkor, ám ez csupán a felszínes port távolítja el, azt is alig. Az egyetlen tisztességes portalanítási módszer a könyvcsapkodás. Ki kell vinni őket a teraszra, kertbe, vagy akár az ablakba – kinek mije van – és ott emberesen egymáshoz püfölni őket, kettesével vagy kétszer kettesével. Olyan porfelhő kerekedik, azt garantálom, hogy ihaj. Nem is értem, hogy fér beléjük ennyi kosz. Arra azért számítani kell, hogy a szomszédok nem feltétlenül élvezik majd a folyamatos csapkodást, érdemes ezért tartózkodni a zajkeltéstől a kora reggeli órákban, a déli pihenő idején, meg persze este is.
Szóval könyvezni azért  jó, vagy legalábbis kell, mert tisztább lesz a lakásban a levegő, nálunk pedig azért is, mert folyamatosan áramlanak hozzánk a mások által kiselejtezett könyvek, amelyeket vagy el kell helyezni, vagy tovább kell ajándékozni, de ehhez persze át kell nézni mindet, ki kell porolni őket és katalogizálni, ki, milyen szisztéma alapján csoportosít. S, hogy honnan kerül hozzánk ennyi könyv? A férjem az oka, aki ugyanolyan könyvőrült, mint én, annyi a különbség közöttünk, hogy mindkettőnket egészen más érdekel.  Én a szépirodalomhoz vonzódom, ő pedig a történelmi, régészeti témájú kiadványokért, úgyhogy mindkettőnknek át kell nézni minden dobozt, hiszen nem tudhatjuk, a másiknak mi kell. Szóval, hogy honnan a dobozok? Néniktől általában, Tibi ismerőseitől, ügyfeleitől, akik kisebb lakásba költözvén, vagy csupán selejtezvén szeretnének megszabadulni a felesleges, talán amúgy is örökölt könyvkupacoktól. Nem ritkaságok, régiségek ezek, hanem mindenféle keverék, ami az antikváriumoknak nem kell és, amit a legtöbb ember csupán porfogónak titulál. Oké, fogják a port ez igaz, de mi imádjuk őket. Régi elvünk, hogy könyvet ki nem dobunk, de már annyi szállítmányt kaptunk, hogy muszáj szelektálni. Ami nem kell a családban végképp senkinek, azt a párom precízen becsomagolja, dobozolja és különböző határon túli magyaroknak juttatja el őket, aki boldogok ha magyar betűt láthatnak… Így mindenki örül, csak a derekam nem. Mert ez a sok könyvcipelés bizony néha megárt már neki…