Grazi két napunkat a csodás látnivalókon, a fiammal együtt töltött időn és a design hotel élményein kívül még egy eset, illetve annak következménye is alaposan meghatározta. Nevezetesen a parkolás ügy. Magyar vagyok, így nem érnek váratlanul a parkolási bonyodalmak. Legutóbb úgy büntettek meg Budapesten, hogy pontosan tudom és a velem lévők bizonyítani is tudják, hogy vettem jegyet arra az időszakra, amíg Fannival szemészeten voltunk, máskor soha sem jártam ott, emlékszem pontosan, hol állt az automata, mégis megbüntettek és, mert eldobtam később a cédulát, amikor a kocsit kitakarítottam, nem tudtam bizonyítani az ártatlanságomat. Büntető tasakot nem kaptam (ezért szabadultam meg lezseren a cédulától), csak fizetési felszólítást postán, hónapokkal később. Szóval engem nemigen lehet meglepni semmivel.
Grazba érve mégis nagyot hibáztam… A tájékozódás nem kenyerem, nem is vagyok nagyon képes rá, különben is mindig a férjem navigál, de most, hogy magamra voltam hagyva, mégis egészen jól elboldogultam. Büszke is voltam magamra, hogy egy vadidegen városba azonmód betaláltam, sőt egyenesen a hotelig hajtottam minden bóklászás és eltévedés nélkül úgy, hogy győzelemittasan parkoltam le az autót éppen a bejáratnál. Annak is örültem, hogy volt szabad hely ilyen közel, hiszen az e-mailben közölték, hogy tartozik parkoló a szállodához, de nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű benne helyet találni. Elfoglaltuk a szobákat, lepakoltunk, aztán gyalogosan róttuk a várost estig. Másnap ért csak a meglepetés, amikor a biztonságban tudott kocsim szélvédőjén két büntetési felszólítást is találtam, igaz, példamutatóan kedves hangnemben, ráadásul magyar fordítással is gyengébbek kedvéért. Ugyanis a parkoló fizetős volt, automata a sarkon, amit a bejárattól persze nem láttam meg azonnal, igaz, nem is néztem. Mégis rémesen elkeseredtem, hogy mégiscsak több mint tízezer forintnyi eurót eltapsolni ilyen hülyeségre, hát az mégiscsak bosszantó dolog. Inkább vettünk volna ebből az összegből dvd-t a fiamnak, nekem meg elefántot (mániákusan gyűjtöm őket, sajnos ez a gyengém). Hát, amint így kesergek, látom ám, hogy ismételten közelít az autó felé egy parkoló ellenőr nő. Gondoltam, már csak az hiányzik, hogy harmadszor is megbüntessen, mert még mindig nem volt jegyem. Inkább odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, mit kell csinálni, ha megbüntetnek itt Ausztriában. Na ekkor ért az első meglepetés, mert az ellenőr egy végtelenül kultúrált és kedves fiatal nő volt, aki kedvesen, angolul(!) sajnálkozott, hogy a kollégája megbüntetett, amikor én nem ismerem a helyi viszonyokat és nem tudhattam, hogy itt fizetni kell. Sajnos ő nem tud segíteni, de menjek be a központba holnap, ott hátha tudnak. Adott egy nyomtatványt a pontos címmel, nyitvatartási idővel, térképen megmutatta, merre van az iroda.
Másnap – egy forgolódva eltöltött éjszaka után – még mielőtt hazafelé vettük volna az irányt, beslattyogtam a megadott címre, hogy megpróbálkozzam, hátha legalább az egyik büntetést (ugyanazért a parkolásért) ki tudom sírni. Igazából nem reménykedtem a sikerben, de gondoltam, legalább ott helyben leperkálom a büntetést, akkor legalább nem kell utalgatni itthonról, meg ilyesmi. Végtelenül kedvesen fogadtak, udvariasan útba igazítottak, végül kikötöttem az illetékes hölgy szobájában, aki csak keveset beszélt angolul, mégis mindent megtett, hogy megértse, mit szeretnék. Előadtam a sztorimat, megértéssel hallgatta, sajnálkozott, elvette a büntetőcédulákat és elköszönt. Nem értettem. Most mi van, nem kell fizetni? Persze, semmi baj, nem tudhattam, viszontlátásra és adott egy térképet a parkoló zónákról is. Annyira ledöbbentem a magyar parkoló-társaságok alávalóságaihoz szokott eszemmel, hogy nem akartam hinni a fülemnek. Még egyszer visszamentem megkérdezni, biztos, hogy nem küldenek utánam egy csekket? Dehogy! – felelte mosolyogva a hölgy. Hát ez a nagy különbség a két ország között! Nekik úgy látszik tényleg fontos, hogy jó szívvel gondoljak a városukra és egy buta félreértés ne rontsa el az itt szerzett pozitív élményeimet. Van még mit tanulnunk!