Mikor vesz az ember először íróasztalt a csemetéjének? Nos, a válasz roppant egyszerű: amikor iskolába megy. Na igen, a normális szülő így cselekszik, de nem úgy a lakberendező. Az bizony nem késlekedik ilyen sokáig, különösen akkor nem, ha ügyfelei jóvoltából állandó kísértésnek van kitéve. Merthogy miközben másoknak keresel komódot, széket, vitrint, előfordulhat, hogy szembetalálkozol a tökéletes íróasztallal, amire előbb-utóbb úgyis szükség lesz – és akkor elvesztél. Kifejezetten fokozott a veszély olyankor, ha a szóban forgó példány egy régi, egyedi darab, amit tényleg nem tudsz majd megvenni egy év múlva, amikor már szükséged lenne rá.
Egy kedves ügyfelemmel felfedeztünk ugyanis egy jó kis antik lelőhelyet, ahol egy nagy raktárban felhalmozva bútorok, régi tárgyak, porcelánok és mindenféle haszontalan holmi hever egy rakáson, szinte áttekinthetetlen összevisszaságban, mégis hihetetlenül csábítóan. Már persze annak, aki szereti a régiségeket. Hát én szeretem. Majdnem el is csábultam már az első fél órában, amikor megláttam egy szekrény és egy komód tetején feltornyozva azt a bájos írópadot. Viaszolt fenyőből, állítható ülésmagassággal, felcsapható padtetővel – tiszta Kincskereső kisködmön stílusban. Az ára sem vert volna földhöz, egy valami tartott vissza csak a vásárlástól: a józan ész. Végiggondoltam ugyanis, hogy hiába cuki, meg poénos az asztallal egybeépített szék, tároló helye a könyveknek, füzeteknek bizony nemigen van. Akkoriban, amikor megalkották, a palatábla lehetett az iskolai alapfelszerelés, az pedig simán bele is fért a padba, oszt slussz. Látván Fanni jelenlegi íróasztalát, biztos vagyok benne, hogy fiókból sosincs elég egy tanulósarok esetében, ebben pedig egy sincs. Ráadásul hiába lehet ügyesen állítani az ülésmagasságon, mire Panka felsőbe kerül, tutira kinövi, íróasztalt pedig ugye jó esetben nem négy évre vásárol az ember. Ha pedig lecserélem, mi lesz evvel a tündéri darabbal? Hősiesen lebeszéltem hát magamat a padról és tovább keresgéltünk az ügyfelem lakásába való bútorokat.
Aztán rábukkantam erre itt. Hát ez is egy különleges produktum. Talán egy konyhaszekrényből készítethette annak idején egy kreatív apuka, az egyik oldala-lába ugyanis egy oldalra nyíló üveges szekrényke, és fiók is van rajra dögivel. A fiókok belseje tintafoltos, látszik, hogy tényleg rendeltetésszerűen használták évtizedeken át. Kellemesen szúette, bájosan bumfordi, ugyanakkor pici, pont beférne Panka szobájába. De nem. Lefotóztam magamnak, de hősiesen otthagytam, végtére is van még egy évünk az iskoláig, addig ráérünk keresgélni.
Aztán úgy hozta a sors, hogy rövid időn belül ismét megfordultam – egy másik lakásba keresve berendezést – a raktárban. És még mindig ott volt. Mintha csak rám várt volna. Pontosabban Pankára. És éppen befért a csomagtartómba. Mondanom sem kell, kettesben indultunk haza és látni kellett volna kis óvodás lányom arcát, amikor meglátta, mit hoztam neki! És tényleg pont befért a szobába, még a bolt-házikót sem kellett szétszedni miatta. Kitakarítottuk, megtöltöttük a fiókok egy részét, most pedig az íróasztal csendben várja, mikor megy Panka végre iskolába. Én azonban cseppet sem sürgetem ezt a pillanatot,  szerencsére még csaknem egy évünk van hátra a boldog és gondtalan ovis évekből…