Nem lehetett tovább halogatni a dolgot, bizonyos kerti munkákat ilyenkor ősz végén egész egyszerűen muszáj elvégezni. Mi is nekiestünk a hétvégén, pontosabban szegény párom robotolt egész nap, zuhogó esőben kint a dermesztő hidegben, én inkább csak bentről dirigáltam. Persze szó se róla, az is komoly munka. A legfontosabb feladat szegény cserepes növényeink betelepítése volt, ugyanis szegénykék már majd megfagytak odakint. Tavaly például úgy jártunk, hogy egy családi összejövetel – talán éppen Katalin nap – alkalmából a nővérem is nálunk volt, kinézett a nappali franciaablakán és minden tolakodás nélkül megkérdezte, hogy vajon nem sajnáljuk-e a muskátlikat a teraszon a hóesésben? Nem sajnáltuk őket, mert őszintén szólva eszünkbe se jutottak odáig, még a létezésükről is elfeledkeztünk. Amikor aztán behurcoltuk őket a szobába, először olyan kemények voltak a leveleik, mintha műanyagból lettek volna, aztán meg alighogy kiengedtek, összeestek, mint a rongy. Na ezeknek annyi, gondoltam akkor, de nem! Kész csoda, de tavaszig magukhoz tértek valahogy, miután persze lehullatták leveleiket, sőt időközben virágozni is kezdtek a melegben.
Most tehát nem ismételhetjük meg a mulasztást, ezt már Természetanya sem nézné jó szemmel. Egyszer még csak-csak, de kétszer egymás után?! Most vigyázunk rájuk! Csak az a baj, hogy ezek a cserepesek, amelyek a kertben szinte fel sem tűnnek, itt bent a lakásban borzasztóan nagy tömeget alkotnak. El nem tudom képzelni, hogy fértek el tavaly! No meg természetesen azt is hozzá kell számolni, hogy egy év alatt rengeteget nőttek! A nagymamámtól örökölt vízipálma például akkora, hogy már csak összekötözve lehet betuszkolni a lépcsőfeljáróba. Mert, hogy hivatalosan a pincébe levezető csigalépcső, illetve a hozzá tartozó ablakpárkányok képviselik nálunk a télikertet, mint olyant. Ami szép és jó, csak az a baj vele, hogy ha bekerül az összes itt lakó, akkor nem lehet lemenni a lépcsőn a mosókonyhába. Legalábbis biztonságosan nem. Különösen kritikus a helyzet, ha a szennyes kosárral az ölemben vagy a tiszta, frissen vasalt, összehajtogatott ruhák kupacával a karomban próbálnék le-föl közlekedni ilyenkor. Na, az maga az életveszély. S mivel nemrég estem át egy részleges bokaszalag szakadáson, úgy döntöttem, ezúttal nem reszkírozunk. A böhöm nagy kukoricalevelek idén a pincében telelnek, a muskátlik társaságában. S, hogy akkor kupi lesz odalent? Na bumm! De legalább nem töröm ki a nyakamat.