Áll a házunk mögött egy kis faház, pontosabban már alig áll, éppen szétdűlni készül. Nem tudom, mi a fizikai oka a jelenségnek, de gyakorlatilag a falak teljesen elengedték magukat, szétcsúsztak az illesztékből és csálé már az egész, ujjnyi réseket produkálva a sarkoknál. Annak, hogy nem esik szét totálisan, annak gyakorlatilag csak egy épkézláb magyarázata van: annyira meg van tömve cuccokkal, hogy azok gyakorlatilag nem engedik eldőlni. De tényleg sírnivaló, hogy mi mindent felhalmoztunk szegényben. Garázsunk ugye nincs, pincénk, padlásunk szintúgy említhetetlen (a padlást a nyestek használják alkalmanként, a pincénk meg a mosókonyha), így hát a hasznavehetetlen, de egyszer talán még jó lesz cuccok mind a kisházban kötnek ki. Pontosabban előbb a kukában a jóvoltomból, mert én selejtezés-mániás vagyok, aztán onnan ki és a kisházban a gyűjtögető típusú férjemnek hála. Ennek eredményeképpen, ha kinyitod a kisház ajtaját, a nyakadba szakadnak a lomok. Ami még csak-csak, én ugyanis ritkán nyitom ki, de annál idegesítőbb, hogy ha bármi tényleg fontos szerszámra, fűnyíróra, szánkóra, vagy valami hasonlóra van hirtelen szükségünk, annak kinyerése egy teljes napi munkát vesz igénybe. Előfordult már, hogy mire sikerült előkeresni a bobokat, elolvadt a hó.
Szóval nem túlságosan praktikus egy ilyen dugig tömött tároló, pláne, ha szét akar esni, és akkor még ott van a biciklik problémája. A párom ugyanis a teraszon tárolja őket, szépen neylonnal letakargatva éppen a teraszajtó előtt. Nincs is szebb panoráma ilyenkor, mint egy nagy halom pokróccal letakart sáros kétkerekű, ami ráadásul besötétít. Na szóval besokaltam és változást sürgettem. A tervem remeknek tűnt és ráadásul egyszerre több gondot is megoldott volna. Balatonon is gondot jelentett, hogy a bringákat a nappaliba tároljuk, ott tehát egy bicikli-tárolóra lenne szükség, itthon pedig egy nagyobb faházra, amelyekben van annyi hely, hogy még a kerékpárok is kényelmesen beférnek. Az ötlet: bontsuk le ezt a faházat, szállítsuk le a nyaralóba és legyen belőle biciklitartó, ide pedig vegyünk egy újat, egy kétszobásat!
Az akció első része viszonylag simán és gyorsan lezajlott. Megbíztam az ottani ezermesterünket, hogy készítsen alapot a házikónknak, aki ezt egy hét leforgása alatt meg is tette. Kérdezte, mikor jön a ház. Na és itt következett a bonyodalom. Végig sem gondoltam ugyanis, hogy ahhoz, hogy a régi ház leköltözhessen, mennyi mindent kellene csinálni: kipakolni a cuccokat, szétszerelni atomjaira a viskót, leszállíttatni, összeszereltetni és ezzel egy időben vásárolni egy újat, a meglévő alapot megnagyobbíttatni, azt összeszereltetni, festetni és bepakolni úgy, hogy közben a holmik tönkre ne menjenek, szét ne ázzanak, stb. Szinte lehetetlen! Ráadásul akkor még a legfőbb akadállyal nem is szembesültem…