De szó szerint! Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül, de ez a hótömeg lassan kezd teljesen kiborítani. Pontosabban engem ki, az autómat meg be. Mert szegény – garázs híján – ugyancsak mostoha sorsra van ítélve mostanában. Hogy miért nincs garázsunk? Na hát ennek is megvan a maga története. Eredetileg, amikor megvettük a házat – készen, de újonnan - tartozott egy-egy autóhelyes garázs hozzá. Maga a lakás nem volt túl nagy, de egy, aztán két gyerekkel azért el lehetett férni benne valahogy. Amikor aztán Panka érkezése is esedékessé vált, rászántuk magunkat az átépítésre. Mivel a helyi szabályozás szerint a megengedett beépítési százalék mindössze 15%, amit gyakorlatilag már ki is használtunk, így két lehetőségünk maradt. Vagy eladjuk, és nagyobba költözünk, amiről a gyerekek hallani sem akartak, vagy újraépítjük a garázst és a tetejére két szinten egy-egy szobát építünk.
Az utóbbi mellett döntöttünk, átépítettünk, felújítottunk, és amikor odáig jutottunk, hogy akkor hogyan oldjuk meg a garázsba lejutást, lévén meredek a rézsű és így tovább. Akkor jött a nagy ötlet, hogy a fenébe a garázzsal. Amikor mi és a cuccaink alig férnek el, amikor a mosógép miatt nem lehet bidé a fürdőszobában, amikor állandóan tele a zuhanykabin száradó ingekkel, amikor a nappaliban teregetek, amikor a férjem annyira vágyik egy szaunára, akkor miért az autónknak építsünk x millióért szobát, ahelyett, hogy a saját életünket tennénk kényelmesebbé ugyanennyiért. Ráadásul amúgy is csak az egyikünk kocsija férne be, és azért a néhány havas napért igazán nem érdemes ennyit áldozni. Ugrott tehát a garázs, lett belőle mosókonyhás fittness helyiség, vasalószoba és tároló egy személyben, pontosabban szobában , mindannyiunk örömére. Legalábbis az év legnagyobb részében csodás ötletnek tűnt az egész. Mostanában azonban, amikor reggelente fél órán keresztül vakargatom a jeget a szélvédőről és így is befagy menet közben újra, amikor olyan hópaplannal a tetőmön vagyok kénytelen elindulni siettemben, hogy kisebb lavina indul el egy-egy piros lámpánál miattam, nos ilyenkor titokban azért irigylem a garázsosokat.
Akik csak úgy lazán kisétálnak a lakásból a fűtött garázsba. Beszállnak az autóba, kabátjukat lezseren behajítják a hátsó ülésre. Megnyomják az automata garázsajtó-nyitó távirányító gombját és néhány másodperc alatt üdén kigördülnek az utcára…Se hólapátolás, se befagyott ablaktörlő, se szétfagyott kéz, se zimankó a kocsiban. Meseszép illúzió… Aztán végignézek a nappalinkon, amelyben rend ugyan nincs (hogy is lenne három gyerek mellett?), de fregoli sem tölti be a tér közepét. Sehol egy száradó gatya. A fürdőben elégtétellel használom a bidét és arra gondolok, talán ez mégis többet ér. És akkor a szaunáról nem is beszéltem. Elvégre a méregtelenítés mégiscsak fontosabb, mint egy jég nélküli ablak! Ezzel a megnyugtató gondolattal indulok most is, - hótaposóban, amiről tudom, hogy mire befejezem az autóvakarást, úgyis elázik - autót vakarni. És percek múltán szomorúan konstatálom, hogy megint csak tele a hócipőm. Hogy mivel? Természetesen hóval!