Ráadásul egyszerre mindhárom gyereknek. Én nem tudom, ki volt az a pihent agyú, aki kitalálta, hogy az ország összes tanintézményében és óvodájában egyazon délután, pontosan ugyanabban az időpontban tartsák meg az aktuális farsangi mulatságot, de az biztos, hogy a többgyerekes szülőkkel alaposan kibabráltak. A farsang állítólag a vidámságról, a mulatozásról szól, hogy eltereljük a figyelmünket a mögöttünk álló sötétségről, hidegről és jókedvünkkel elkergessük a telet. Nos, ha ezen múlik, ez a stresszes délután biztosan még hosszú, havas hónapokat jelez előre. Mert vidámságról és fergeteges hangulatról az én részemről bizony szó sem lehetett.
Oké, Bence már gimis, őt úgysem nézhettem volna meg Hanna Montana-ként, de Fanni fellépett egy barátnőjével hastáncosnőként az iskolában, és én nem láthattam, mert öltöztetés, smink után Panka ovis bulijára vágtattam, és ugyancsak mellbedobással érkeztem meg. Arról nem is beszélve, hogy a nagy kapkodásban a kicsi jelmezét egyszerűen otthon felejtettem. Az ovi kapujában villant be a felismerés, miközben kezemben üdítővel, süteménnyel, kamerával, fényképezőgéppel, váltócipővel vágtattam befelé, hogy míg Fanni reggel magával vitte a táncos felszerelését a suliba, addig Panka nem. Az övé ott van egy zacskóban a szobájában, a játékos láda tetején. Telefon a férjemnek, sos forduljon vissza és hozza a jelmezt! Közben anyukám telefonál mobilon, hogy csak nincs valami baj, hogy nem vagyunk még ott. Nincs, itt vagyok. Csak a jelmez hiányzik. Mire beérek, az összes gyerek felöltözve különféle maskarákba, kifestve, felcicomázva, csak az én gyerekem álldogál szegény kétségbeesetten a tarka-barka tömegben civilben. Felcsillan a szeme, amikor meglát, de lehervad a mosolya, amikor közlöm, a jelmezre még várnia kell. Avval kompenzálok, hogy felajánlom, addig kihúzom nagylányosan fekete szemceruzával a szemét. Na, ez megvigasztalja valamelyest.
Persze ilyenkor parkolni egyszerűen képtelenség az ovi utcájában, a harci terv tehát a következő: telefon, én kirohanok az utcára, kitépem a párom kezéből a kocsi ablakán keresztül a szatyrot és sprint befelé. Meglepetésemre nem én vagyok az egyetlen jelmezért kilövésre készen álldogáló anyuka a latyakban. Egy nagymama szerint ez a farsang kész rémálom. Na, azért ebben nem osztom a véleményét egyelőre, jó, jó stresszes egy kicsit, de meglesz. Így is történik. Tibi begördül, én mint a Forma 1-es szerelőállomásokon meg sem várom, hogy megálljon, csak benyúlok a letekert ablakon, megragadom a csomagot és már futok is. Villámgyorsan harisnya le, csörgős selyemnaci fel, trikó le, top fel, fejdísz, ezüstpapucs és már kész is, mehetsz angyalom!
A műsor aranyos, tréfás versikéket szavalnak, aztán egyenként bemutatkoznak, ki minek öltözött. A kalóznak súgok, amikor elakad, Pankát viszont nem készítettem eléggé fel arra, hogy hogyan kell kamera-érzékenyen bemutatkozni. Azaz villámgyorsán fordul, perdül és visszalép, mialatt a vaku miatt lelassult fényképezőgépem mindössze a lábát tudja rögzíteni. Na mindegy, törlök, aztán majd a műsor után fotózom. Persze csak, ha hagyja. Mert nem szokta. Amint vége a verselésnek, Anyukám és férjem aljas módon menekülőre fogják a dolgot, maradok egyedül, miközben folyamatosan azon görcsölök, hogy Fanni vajon táncolt-e már, odaérnék-e, ha Pankáék fellépése után átszöknék. Próbálom hívni Fannit, az osztályfőnökét, hogy érdemes-e még átmennem, de persze nem veszik fel. Gondolom ott is nagy a ricsaj. Hát maradok. Különösképpen, hogy elkezdődnek a váltójátékok, az én picinyem pedig leül mellém, és nem mozdul. Nem hajlandó versenyezni, teljesen passzív, fanyalogva ücsörög. Szó sincs mulatságról. Csak, amikor beszédbe elegyedek más anyukákkal és nem figyelek rá, akkor kezd feloldódni. Beáll valami körjátékba, nevet, oké, akkor ez rendben van. Végig lelkiismeret furdalásom van Fanni miatt, ráadásul egyetlen kamerás szülő sem nézte őket, így erről végérvényesen lemaradtam. Pedig olyan szépek voltak… Eltelik egy óra és végtelenül lefáradok. Bár én magam nem táncolok, nem játszom székes játékot, amit teljes szívemből utálok, mert mindig sír miatta valaki, nem váltóversenyezek vagy kiabálok, de ez a nyüzsgés olyannyira kiszívja az erőmet, hogy már csak szédelgek. És közben folyton, már jó előre nosztalgiázom. Hiszen ez volt az utolsó ovis farsangunk (nekem a 12.-ik!!!!), Panka idén iskolás lesz, úgyhogy utoljára bulizunk itt. Bár hogyha alaposabban belegondolok, talán ez nem is akkora nagy baj… Jövőre legalább egy helyen lesznek.