Eddig azt hiszem nem beszéltem az elefántjaimról. Ugye, nem? Pedig ha olvasod a blogomat, nem árt tisztában lenned a gyengéimmel. Rengeteg van belőle. Akárhova nézek a lakásba, mindenhol van belőle. És nem is akármilyenek! Gyönyörűek! Nem, nem bolondultam meg és nem is vagyok részeg, tényleg nem csak vizionálom őket, hanem gyűjtő vagyok. Elefánt gyűjtő. Már időtlen idők óta. És ne kérdezd – ahogy mindenki más is teszi –, hogy miért éppen az elefántok? Halvány lila gőzöm sincs. Mondhatnék mindenféle okosat, hogy a feng shui így, meg a budhizmus úgy, meg hogy előző életemben indiai hercegnő voltam, de ebből egy szó sem lenne igaz. Egész egyszerűen elbűvölnek. Leginkább csak így szobor formában…
Egyfajta betegség ez, szenvedélybetegség vagy nevezhetjük függőségnek is. Bárhol járok külföldön, és persze itthon is, állandó éberséggel vizslatom a kirakatokat, az ismeretlen üzleteket, hátha. Hátha felbukkan egy nagy ő. Merthogy elefántból sok nagy ő van. Ahol csak megfordultam eddig a világban, mindenhonnan bőséges elefánt-zsákmánnyal tértünk haza. Szegény párom mindig rezzenéstelen arccal cipeli a repülőn a 20-30 kilós óriás faragványaimat könnyű kézipoggyásznak álcázva. Ha megállítanak az ellenőrző vizsgálaton, hogy mi ez a becsomagolt, gyanús alakú tárgy, többnyire röhögnek egy nagyot, mikor közlöm, hogy elefánt. Hát igen, épelméjű szállóvendégekre nem lehet tengerparti üdülőhelyet bazírozni – ahogy Rejtő is megmondta egyik regényében. Hogy nem vagyok elefánt szempontból teljesen száz, azt nem tagadom, de hát mindenkinek kell egy kis flúg, nem igaz? Hogy hány elefántom van? Őszintén szólva nem tudom, de hogy több száz, az egészen bizonyos. És mind haszontalan. Úgy értem, hogy a hasznos, elefántnak látszó vagy elefánt motívummal ékesített használati tárgyak tökéletesen hidegen hagynak. Számomra csak az az elefánt elefánt, ami öncélú, nincs semmi praktikus mellékzöngéje, egyszerűen csak úgy van.
Régebben azt tartottam, hogy csúnya elefánt nem létezik és minden féle-fajta egyedre rávetettem magam a porcelántól az üvegen át az agyagból gyúrt vicces darabokig, de most már, legalább egy évtizede szelektálok. Csak az igazán szépek kerülhetnek át a rostán. Helyem ugyanis egyre kevesebb.
És így, ennyi évnyi kitartó és fáradtságos gyűjtőmunka után, amikor egy-egy vadászat hetekre jó kedvre derített, nos egyik este csak úgy poénból beírtam a google-ba, hogy elefánt. És kiderült, hogy a karosszékből is lehet zsákmányt teríteni. Legalábbis úgy tűnik. Találtam ugyanis apróhirdetésben egy méretes példányt, ami képen tetszetősnek látszik és, amilyen még nincs a gyűjteményemben. Meg is alkudtunk rá, a tulaj állítólag holnap már küldi is utánvéttel, becsomagolva, postán. Hogy milyen érzés? Nem tudom. Egyrészt vicces, hogy ilyen könnyen megszereztem, ugyanakkor valahogy túl egyszerűen ment az egész. Hol marad a rátalálás izgalma, a hosszas töprengés, hasonlítgatás, alkudozás, ami mind-mind az elefántvadászat része? No, de haladni kell a korral, egyelőre várom a postást és izgulok, hogy mire vidékről felér, össze ne törjön az én legújabb zsákmányállatom…