Valahogy így szólt az a régi sláger, és most már ránk is igaz. Igen, elkészült a ház, mármint a kis faház a nyaralónk kertjében. Igaz nem volt kis munka, kevés pénz, de végre a nappaliból kikerültek a biciklik… Ugyanis a kis faházat kizárólag a bringáknak vettük, amelyek vagy tíz éve uralták a balatoni ház közös terét. Felépítésében a legkomolyabb fizikai megterhelést a számla aláírása jelentette, hiszen összeállítással rendeltük a házat, amit a két helyszínre érkező szakember flottul el is végzett. Azaz végzett volna, ha a svédek, mert onnan érkezett az áru, ki nem felejtettek volna egy lambériát a rakományból. Egy szál deszka nem nagy dolog, gondolhatnánk lazán, ám amikor darabra ki van számolva a házhoz szükséges alapanyag és egy elem hiányzik, akkor már ugyancsak fontossá válik minden léc.
No ekkor kezdődött a nagy fejvakargatás, hogy mi legyen. A házikó már háromnegyedig állt, egész takarosan festett, ám a tető a hiányzó alkatrész nélkül nem kerülhetett fel. Kezdődött a telefonálgatás, senki nem tudott semmit. A következő kamion egy bő hónap múlva érkezik, addig nem maradhat így a viskó. Végül az üzletvezetőnek támadt egy pompás gondolata: a náluk felállított mintadarabot bontsák vissza addig, amíg el nem érik a nálunk hiányzó darabot és azt építsék be nálunk. Így is lett. Igaz jó néhány órácskát csúszott így a felépítés, ott eggyel kevesebb kész faházat mutatnak be, a pótolt elem a mi házunkon sötétebb árnyalatú lett, hiszen azt már korábban felület-kezelték, a miénket meg persze nem, de sebaj. A fő, hogy felépült végre, ahogy a sláger is mondja. Nagyon takaros kis zöld teteje lett, a műanyag ablakai a lányok nagy örömére rózsaszínűek. Kész színorgia.
Most már „csak” az alapozás, festés volt hátra, amit a gyerekek nagy lelkesedéssel vállaltak magukra. El is mentem a festékboltba, ahol rábeszélek egy spéci lazúrra, amely már önmagában alapozó is gombaölővel, meg mindennel, ami kell, szóval egy munkafázist kapásból megspóroltunk. Vettem négy hengert, két ecsetet, két tálkát, hogy ne legyen veszekedés, és kiválasztottam egy szép, fenyő-zöld árnyalatot és nekiestünk. Az alapozás a nagyok érdeme, keresztlányom és fiam versenyeztek egy-egy oldalon, melyikük festi le hamarabb a felületet. A kezdeti lelkesedés viszonylag hamar alábbhagyott, különösen, amikor Bence szemébe fröccsent az alapozó, azonnal elment a kedve a további mázolástól. Lili meg azért morgott, hogy a pasik milyen könnyen feladják. Kis segítséggel azért sikerült két oldalt lekenni és elfogyasztani a két liter festéket és tönkretenni két sortot és egy pólót. Aztán megérkeztek a strandról a kisebbek – már késő este volt – és azonnal jajveszékelni kezdtek, hogy miért nem vártuk meg őket. Megnyugtattuk a kedélyeket, mondván, hogy a ház háta és eleje még szűz és holnap nekieshetnek.
A második festékvásárláskor ért a következő trauma: ebből a színből már csak egy doboznyi van a boltban, a következő szállítmány csak a jövő héten érkezik. Be kellet tehát osztani, amink van. A lányok is maszatoltak lelkesen másnap, több jutott a testükre, mint a házra és persze kellett egy kis felnőtt kiegészítés is. Ám végül zöld lett az egész. Igaz, kicsit foltos, itt-ott megfolyt a festék, de zöld. És azt kell mondjam, igen tetszetős. Anyukám szerint olyan, mint egy mesebeli házikó, és nagyon tetszik neki. Szerinte direkt az a szép benne, hogy ilyen foltos, rusztikus, és az ő véleménye sokat nyom a latban, hiszen az ablakából ő az egyedüli, aki látja. A biciklik is elégedettek, különösen, hogy szereztünk nekik tartóvasat is, így igazán profi garázsuk lett. Nekünk meg végre biciklimentes nappalink…