Nagypapám szenvedélyes kertész lett nyugdíjas korában, még kilencven egynéhány évesen is gyakran kint szöszmötölt a rózsái között vagy a zöldséges ágyásoknál és locsolgatott, gyomlált kis sámliján ülve, metszett vagy kapálgatott. Ez volt a hobbija és mondhatom a növények meg is hálálták a gondoskodását. Ritka szépek voltak a rózsái, mindegyik tő más színű, fajtájú, illatú. Kisgyerekként gyakran beletemettem az arcomat egy-egy sárgadinnye méretű, rózsaszínű, színjátszós rózsafejbe, mélyen a kifelé sötétedő szirmok közé és beszívtam bódítóan édes illatukat.
Amikor beléptünk a kapun, az utat két oldalról szegélyező háromszög alakú ágyásokból tarka-barka színpompa fogadott, csodás illat, zümmögő rovarok megnyugtató hangjaival. Csak a kerti csap melletti tő, az nem akart sehogy sem magához térni. A háromszög sarkán állt szerencsétlen virág, úgyhogy igencsak szem előtt volt, mégsem akart a világért sem úgy viselkedni, mint a többiek. Pedig legalább annyi törődést kapott, ha nem többet. De ez a tő csak nem akart rendesen hajtani. Ha akadt is rajta rózsa, az is csökött volt, a bimbók még nyílás előtt leszáradtak róla, a levelei sárgultak, pöndörödtek. Nagyapám minden szakirodalmat kiolvasott, metszett így, trágyázott úgy, tápozott, kapált, de hiába. Na akkor a beteg rózsa lapátra került és újat vettek a helyébe. De hiába. Lehetett akármilyen fajta, akármilyen szívós típus, ezen a sarkon csak nem akart semmi megmaradni. Nagypapám kidolgozott akkor egy elméletet, mely szerint az egészről egy szemét vízér tehet. Az teszi lehetetlenné, hogy virágozzon ott valami. Utána nézett és kiderítette, hogy a vízér hatása semlegesíthető, ha valamilyen vasdarabot, lemezt ás le a földbe a növény alá. Így is tett és láss csodát: a következő rózsa már nem nyűglődött, hanem szépen virult, akárcsak a társai.
Most nálunk is van a kertben egy ilyen nyavalyás hely, a teraszunk sarkán. (Úgy látszik, valamiért mindig a sarkokkal van baj…) Az ottani kőcserépben valamiért nem lesz szép a petúnia soha. Minden évben fonnyad, kornyul, míg a többiek pompázatosan fejlődnek. Anyu szerint ezúttal is egy vízér lehet a ludas. Csakhogy a betonteraszon nem tudunk leásni alá, hogy eltereljük azokat az álnok sugarakat. Így hát inkább lemondunk róla. Mármint erről a sarokról. Inkább nem nézünk oda. És azért évről évre megpróbálkozunk valami új növénnyel, hátha az nem olyan érzékeny, hátha fittyet hány majd a természeti csapásnak. Pistike, korall virág, begónia.  Persze nem teszi, de mi azért mindig reménykedünk. Aztán legyintünk. Ezek a vízerek már csak ilyenek. Nem lehet rajtuk kifogni, pontosabban egyedül szegény nagypapámnak sikerült annak idején…