Na szerencsére földindulás azért nem volt (olyat is megtapasztaltam már gyerekkoromban itt Balatonon), de égszakadás az igen. Teljes erőbedobással. Ma hajnalban ugyanis arra ébredtünk a tetőtérben, hogy dörömbölnek a tetőn. Gyanús volt a dolog, mind a korai időpont, mind a kopogtatás helyszíne miatt, általában ugyanis az ajtón szokás jelezni, hogy valaki érkezett, így félálmomban is gyanút fogtam. Ez a dörömbölés pedig csak nem akart abbamaradni, sőt egyre vadabbul verték a tetőt. Pontosabban verte az eső. Mintha leszakadt volna az ég. Aztán jött a villámlás, mennydörgés, majd néhány másodperc múlva két ijedt kislány csúszott mellénk a franciaágyba. Megpróbáltunk – tekintettel a korai időpontra – a hangzavar és az ijesztő égi jelenségek ellenére szendergést mímelni, ám a jég pattogása eléggé kiverte a szememből az álmot. A legdurvább ébresztés azonban csak ezután következett. Ugyanis arra eszméltünk, hogy a lábunkra csurog a víz. Már odabent is esett…
Úgy éreztem magam, mint a Micimackó a könyv egyik fejezetében, amikor jön az özönvíz és elborítja a Százholdas Pagonyt. Mi is sebtiben csuprokat edényeket kerítettünk, hogy ne ázzon tönkre a vadonatúj matracunk, abba pötyögött be a víz, először cseppenként, aztán már egyenletesen, mintha megnyitották volna a csapot.
Imígyen felébredve úgy láttam jónak, ha körülnézünk a többi szobában is. A lépcsőházban idilli látvány fogadott: a falon, mintegy modern látványelemként vízesésszerűen csurgott le a lambéria és a fal találkozásánál a víz, kellemes, vidám csíkokat hagyva a nemrég festett falon. Odalent, a falépcsőn kevésbé kellemes foltokra lettem figyelmes, a beázás következtében kezd már púposodni, repedezni és persze elszíneződni a felület, nem is egy helyen. Azonnal törölközőért rohantam, azt tartottam oda a csorgáshoz, hátha felitathatom a vizet, közben próbáltam törölgetni a falat, a fát, menteni, ami menthető. Mivel negyed óra múlva már igencsak elzsibbadt a karom, tettem egy kísérletet, hogy a törölközőt a felmosó nyelével valahogy odaszorítsam a szivárgáshoz a korláthoz ékelve a másik felét, ám a konstrukció éppen csak addig tartott, amíg a férjem el nem indult a lépcsőn felfelé. Szóltam neki, hogy vigyázzon, leeshet, így még éppen idejében kapta el a fejét…
És akkor újabb beázási pont keletkezett a lambéria közepén az előtérben. Éppen egy csomó közepéről kezdett el csepegni, először lassan, aztán egyre intenzívebben. A gyerekek rohantak, kiborították az építőkockát és annak műanyag kacsa formájú tárolóedényét állították alá, más edény már nem volt a közelben. Szóval szépen néztünk ki. Törölközők, csuprok, szemetesvödrök szolgálatban mindenütt. Az eső meg úgy ömlött kint, mintha dézsából öntötték volna. Szóval végre értelmet nyert ez a régies szólás. Tényleg olyan volt. Aztán amilyen gyorsan jött, úgy vége is lett. Mi pedig hullafáradtan dőltünk vissza az ágyba a vödrök közé, hogy valahogy rápihenjünk a megrázkódtatásra, ami csodák csodája sikerült is egészen a következő menetig. Most pedig éberen és megviselten ezermesterünket hívogatom megszállottan, hisz meg kell nézni a tetőt, így – lyukasan, mint az ementáli sajt - biztosan nem maradhat…