Nem, nem akarom szétverni a teljes fürdőszobát. Nem csak a pénz miatt, persze az is belejátszik, hogy egy 22 m² körüli fürdőszoba teljes újraburkolása több mint egy millió forint is lehet, amire aztán már végképp nincs keret. De a fő ok, hogy egész egyszerűen szerettem a régit. Nem  olyan flancos csempe, nem is a legújabb dizájn, de hozzánőtt a szívemhez, pontosabban mindannyiunkéhoz. Szeretem a régies megjelenését, a földszíneit, a mozaikimitációját és az álrepedéseket benne. Még jobban szeretem a dekorokat, lépcsőelemeket, amelyekre külön büszke vagyok, hiszen három különböző családból vadásztam őket össze annak idején úgy, hogy nem csak színben, stílusban, de méretben is tökéletesen illenek egymáshoz. Szóval eszem ágában sem volt lerombolni az egészet. Még akkor sem, amikor a burkolóm lefikázta, hogy ő bizony látott már ennél szebb burkolatot. Hát ha látott, annak örülök, én mégis ragaszkodnék ehhez.
De hogyan lehet megoldani ezt a kecske is, káposzta is kérdést? Azaz, hogyan tarthatnám meg a régi burkolatokat, ha szétdúlták az egészet és ilyet már régen nem lehet kapni, kivonták a forgalomból? És akkor bevillant a megoldás. Mert mindig a legegyszerűbb a legcélravezetőbb. Azaz próbálják a maradék padlóburkolatot úgy feltörni, hogy egészben maradjanak, és avval pótolják a falról leszedett és összetört darabokat – hiszen eddig a padló és az oldalfal alsó sávja azonos csempével készült. Persze nem örültek az ötletnek se a vizesek, se a burkoló – mindig egyszerűbb szétrombolni mindent, mint óvatosan, egyenként kibányászni és új csempét rakni is kényelmesebb, mint vakargatni a régiről a ragasztót. Persze, ha ez volt a kérés, megtették.  A vizesek igazán kitettek magukért, úgy tekerték, igazgatták a csöveket, hogy ne kelljen a dekorokhoz hozzányúlni, tényleg nagyon alaposan dolgoztak. A végére olyan lett a korábban római kori ásatásokhoz hasonló fürdőszoba, mint a párizsi Pompidou központ, azaz tele piros, kék és fekete gégecsövekkel. Egyedül a zuhanynál nem voltam hajlandó csövet cseréltetni (pedig lehet, hogy nem ártott volna), de az nem csak a dekor csíkot, de az új, alig fél éve beszerelt zuhanykabint is érintette volna, ahhoz pedig végképp nem szerettem volna hozzányúlni.
A padlóra pedig csodák csodájára találtam egy olyan lapot, ami nem csak színben, stílusban, de méretben is tökéletes volt, mintha csak ehhez a családhoz tartozna. Ugye milyen sorsszerű? Szóval a széttúráson túl voltunk, következhetett a javítás. Pontosabban következhetett volna, ha az a fránya födém bármi hajlandóságot mutatott volna a száradás irányában. De nem. A beton sötétszürke volt a víztől és hiába volt már nyitva egy hete, a világ kincséért sem akart világosodni. Nosza rohanás a gépkölcsönzőbe páraelszívóért. Természetesen nincs. Azaz a telefonban azt mondták van, de mire a férjem beért, mondták bocs, elnézték, nincs. Én is bepróbálkoztam, hátha, de nem. Na akkor elkezdtem fennhangon keseregni, hogy élet-halál kérdésről van szó, mire nagyon kedvesen felajánlották, hogy vesznek holnapra egy új  gépet, úgyis gyakran keresnek mostanában ilyet. Így jutottunk másnap egy vadiúj páraelszívó birtokába – igaz csak kölcsönbe –, ami néhány nap alatt meg is tette a dolgát. Betonozás, padlopond, burkolás. Egy újabb hét múlva (ami fürdőszoba nélkül telt el) már burkolatunk is volt odabenn…