A karácsonyfa leszedése mindig megterhelő feladat. No, nem fizikailag, mert a könnyű üveggömböket, girlandokat, angyalkákat dobozba rakni, becsomagolni, korántsem megerőltető, vagy ilyesmi, bár elég időigényes, az szent igaz. De én nem erre gondolok, inkább a lelki oldalára. Soha nem tartjuk be a szokásos Vízkeresztet, az túl korán van, addigra még nem készültünk fel a karácsony elengedésére. És magát a fát is sajnáljuk. Hiszen szegény nem azért nőtt vagy 15 évig, hogy miután kivágták – egy-két hétig díszítse valakinek az otthonát. Nem, akkor már legyen értelme a halálának! Tartson ki, amíg csak lehet. Várjuk meg, amíg végérvényesen elszáradnak a levelei, lekonyulnak az ágai úgy, hogy az alsó díszek már a padlón pihennek, amíg elkezd töredezni és leperegni. Amikor már nem dísze a lakásnak, hanem poros és hervadt terhe. Igen, ez az a pillanat, amikor az ember tényleg beletörődik és elfogadja: itt az ideje a fa leszedésének…
Ennek ellenére fáj. Olyan, mint egy temetés. Hol van az a lelkes öröm, izgalom, ami a díszítéskor elragadott minket a lányaimmal, hol a várakozás izgalma? Az ajándékok már lassan megunt tárgyakká válnak, a karácsonyi cd-k, dvd-k, mesekönyvek – amelyekkel hangulatba hoztuk magunkat – visszakerülnek a polcok hátuljára, a szekrények mélyére, hogy még egy évig csendesen várakozzanak. Már elfogyott a beigli és a csoki-szalámi is rég, igaz a pléhdoboz alján néhány megkövesedett mézeskalácsot még találhat, akinek van rá gusztusa. (Persze senkinek nem kellenek már…)
És ki emlékszik még a karácsonyi menüre? Már mindez a múlté, csak a karácsonyfa tartott ki mostanáig, ő is egyre gyengébben, megadóbban, öregebben. És most vége, ideje kivonni a forgalomból. Olyan ez, mint egy temetés. Szomorú vagy, rosszul esik végigcsinálni, hiszen elvesztettünk megint valamit. Egy karácsonyt, ami nem jön vissza, amit talán elfelejtesz majd, de amit annyira vártál, s ami csupán egy újabb, jelentéktelen strigulává válik az élet elmúltával. Szomorú vagy, ugyanakkor egy kicsit meg is könnyebbülsz utána. Egy ideig furcsa a karácsonyfa üres helye, de egy-kettőre visszakerülnek a régi tárgyak, a cserepes növény, a nagy elefánt, s máris volt-nincs üresség. Visszaáll a régi rend, ami újra ismerőssé teszi a szobát. Kicsit búsulsz, de a szíved mélyén megkönnyebbülsz. Hogy túl vagy rajta, hogy nincs több porfogó, hogy a díszek takarosan ismét a helyükön kucorognak, hogy nem kell kerülgetni a szúrós fát, hogy végre ki tudod húzni a fiókot. hogy lehet végre rendesen takarítani, hogy nem kell folyton azon aggódni, idén vajon melyik gyerekre dől rá. De azért én emlékezni fogok rá, érzem, nem felejtem el szegényt. Igaz, hogy ő is csak egy az elmúlt évek, évtizedek kimúlt karácsonyfáinak sorában, de én mégis emlékezni fogok rá. Nem azért mert sokba került, vagy mert olyan macerás volt hazahozni, mert le kellett vágni a tetejéből, hogy egyáltalán fel lehessen állítani a szobában. És nem is azért a sok küszködésért, amelynek árán sikerült a férjemnek egyenesen a tartóba ékelnie. Hanem azért a sok szeretetért, amellyel nekünk növesztgette, szépítgette az ágait oly sok éven át, csak azért, hogy pár héten át örömet szerezzen nekünk…
Köszönöm!