Nem tudom, miért hívják a dohányzóasztalt dohányzóasztalnak azokban a családokban is, ahol soha senki sem dohányzott még az életben. Be sem engedek senkit cigivel a lakásba, akkor meg miért ez a fura elnevezés?
Na, mindegy, dohányzás ide vagy oda, lerakó asztalkára azért szerintem mindenképpen szükség van egy lakásban, ha nem is a hamutálca tárolására, de ezer más feladat ellátására. Először is, ha nem látják a gyerekek - ugyanis elméletben tilos a kanapén enni -, szeretem ide lepakolni az ebéddel, reggelivel megpakolt tálcámat és így lazán hódolni az evés élvezetének, ami bevallom, igen ritkán fordul elő, tekintve hogy ritkán vagyok itthon ilyentájt, vacsorázni pedig nem szoktam, vagy ha igen, azt már az asztalnál, együtt a családdal. Szóval remek helye a tálcának, a kávés bögrémnek, de akár lábtartónak is kényelmes lehet, nem beszélve az újságokról, távirányítókról, gyerekrajzokról és virágokról – feltéve persze, ha elég méretes ahhoz, hogy mindez a totál rendetlenség látszata nélkül elfér rajta.
Na, a mienk nem ilyen volt. Csinosnak csinos volt, legalábbis annak tartottam, amikor tizennéhány évvel ezelőtt rátaláltam. Filigrán, négyzet a alakú, kovácsoltvas lábú asztalka volt, a lapján körben zöldes, virágmintás  mozaikberakással, középen üvegbetéttel. Csinos, de nem éppen praktikus. Az üveg állandóan foltos lett minden letett pohár után, polc, újságtartó híján gyakran kupis volt a teteje, ráadásul olyan kicsike, hogy ha egy cserép virágot tettem rá, máris tele lett vele az asztal. Ugyanakkor szerettük. Olykor átvilágító-asztalnak használtam egy asztali lámpa segítségével. Amíg a gyerekek kicsik voltak, totyogósak és állandóan attól féltem, nehogy beverjék a fejüket a kemény vas-sarokba - megképzett előttem a felhasadt fejecskéjük, a rohanás a sebészetre és persze a sok-sok sírás - ezért körbetekertem szivacsos szigetelőszalaggal, hogy biztonságosabbá tegyem. Persze sosem lett baleset (nem úgy, mint velem kiskoromban, én ugyanis háromszor törtem be a fejem) hál Istennek, úgyhogy igazán nem volt okom haragudni erre a vasasztalkára.
Mostanra azonban lejárt az ideje. Nem mintha bármi baja lett volna, de a megújult nappaliba nem illett igazán. Nem csak a stílusa, de a színe miatt sem. Úgyhogy nekiálltam új dohányzóasztal után nézni. Haladva a korral a neten kezdtem kutakodni, és csakis olyat kerestem, ami elég nagy, stílusos és persze praktikus is. Valami különlegességre vágytam. És meg is találtam. Mivel csakis tiszta fa kerülhetett szóba, ezt ütöttem be a keresőbe és néhány óra szörfözés után meglett az igazi. Ráadásul éppen akció volt, karácsony előtti vevőcsalogató és a kiválasztott modell is tökéletesnek tűnt. Régi fenyőből, alul újságtartó polccal, ráadásként pedig két fiókkal, ami remek szolgálatot tehet a sok telefontöltő, távirányító és egyéb kacat elrejtésekor. Nem is vacilláltam sokat, hanem megrendeltem, s alig egy hete meg is érkezett. A színe kicsit világosabb, mint szerettem volna, de a formája szép, akárcsak a veretes fogantyúk rajta. De a méret az nem stimmelt. Véletlenül 10 centivel rövidebbre gyártották, mint ahogy megrendeltem. A gyártó szabadkozott, illetve felajánlotta, hogy elkészítik újra, vagy felajánlott némi árkedvezményt. Próba-szerencse, gondoltam próbáljuk ki. És most már itt marad. Nem bánom, hogy rövidebb, de szép és hamar megszoktuk, ráadásul azóta sokkal könnyebb rendet tartani.
Úgyhogy Isten hozott kényelmes faasztalka, és Isten veled régi vasasztal! Így már sokkal szebb a szoba, ráadásul a gyerekek – akik tiltakoznak minden újítás ellen – azonnal megszerették. Ez viszont tuti piros pont neki…