Hipp-hopp máris elmúlt, vége lett. Igaz, hogy ebben közrejátszhatott az a tény is, hogy mindannyian, gyerekek és felnőttek egyetlen hétvégén lezavartuk az egészet. Gondolom, most felkaptad a fejed, hogy mi az, hogy felnőttek, de igen, jól hallottad, idén mi is farsangoltunk. Hátha attól hamarabb elmúlik a tél. Vagy legalábbis vidámabban telik...
Szóval úgy volt, hogy az uszodában, ahova úszni hordom Pankát (és úszom magam is hősiesen, hetente egyszer) egy plakátra lettem figyelmes, mely egy fergetegesnek ígért jelmezbált hirdetett. Egy szép velencei maszk díszelgett a közepén, ígéretes programokat, frenetikus táncmulatságot ígért. Nosza, nekem se kellett több, máris szervezni kezdtem a barátainkat, hogy mi se maradjunk ki a dáridóból, megvettem a jegyeket jó előre, miután az információs pultnál biztosítottak, hogy minden ilyen rendezvény 100 fő fölött szokott lezajlani, úgyhogy tuti hawai meg minden. Aztán közben eljött a farsang napja és kiderült a nagy poén: maximum harmincan vagyunk olyanok, akik erre a bálra befizettek. Ment a körtelefon, mit csináljunk, elmenjünk-e egyáltalán, hiszen nem tűnik komolyabbnak a dolog, mint egy szerény házibuli, csakhogy ezúttal mindössze négyen leszünk ismerősek. Persze a jegy árát vissza nem adják, azt már tutira bebuktuk, ha nem megyünk. Summa summarum a végső döntést a bulizhatnékunk döntötte el: kit zavar hogy hányan lesznek, a lényeg, hogy mi érezzük jól magunkat!
No mármost egy jelmezbál ugye azt feltételezi, hogy a megjelenő nagyérdemű jelmezben fog megjelenni, legalábbis egy része. Így okoskodván magunk is morfondíroztunk a szerelésen, ám mire a megcsappant létszámról értesültünk, a lelkesedésünk is alábbhagyott némiképp. Mert ugye mi van, ha az amúgy is passzív szentendrei publikumnak zsenánt a beöltözés, mi pedig totál hülyét csinálunk magunkból? Viszont azért ott mocorgott bennünk a gyermeki jókedv, mert mégiscsak olyan poén ez a farsangi móka...
Aztán barátnőmmel közösen kompromisszumos megoldásra jutottunk - hozzáteszem anélkül, hogy aznap délutánig tudtuk volna, minek öltözünk. Nevezetesen, hogy mindegyikünk olyan jelmezt választ, amely  szükség esetén egyetlen mozdulattal eltüntethető, azaz szimpla ruhává alakítható. Megoldhatatlannak látszó feladat, pedig nem. Csak vicces fejdíszek, és néhány apró kiegészítő szükségeltetik, no meg persze némi fantázia. Én végül egy barna koktélruha mellett döntöttem, a fejemre párduc füleket applikáltam, a vállamra műszőr gallért terítettem és máris kész a párducnő jelmez, amelyet bármikor visszabutíthatok táncos szerkóvá. A párom, szarvakkal ellátott fejdísz és saját talárja segítségével az ördög ügyvédjének szerepébe állt, a barátnőm tollas fejdísszel húszas évekből való dáma lett, férje pedig farmerban, kockás ingben és cowboy kalapban texasi olajmágnás. Magától értetődően rajtunk kívül senki nem öltözött be, de mi dafke kitartottunk. A vacsora remek volt, a zene is jó lett, miután rendelhettünk számokat, mi pedig végigtáncoltuk az éjszakát. Elvégre erről szól a farsang vagy mi, heje-huja, dínom-dánom, legyen már vége ennek a fránya télnek!